Szavazás
Lefoglalta már nyaralását?
igen
nem, mindig utolsó pillanatban döntök
nem megyek nyaralni
 

 

  Regisztráció

Toscana és Cinque Terre - Otthon a földi paradicsomban


Ez pedig bár szigorú valláserkölcsi korlátokat nem emel, ám ha hétvégeken vagy legfőképpen nyáron akarunk ide eljutni, nemigen nyerünk bebocsátást: a vendégfogadókon kint levő completo táblácskák jelzik, hogy bizonyára nem teljesen komplett az, aki főszezonban abban reménykedik, hogy üres szobát talál errefelé. Ezért tehát – ahogy a Chili magazinban már több úti célnál is javasoltam – a toszkán paradicsom felkeresésére legalkalmasabb az elő- vagy az utószezon, és ez korántsem egy vigaszági akció, hanem éppen a lehető legjobb választás: gondoljunk csak bele: bármilyen vonzó is lehet a földi paradicsom, lármás turistákkal túlzsúfolva mégsem lehet a mennyország.

Firenze, fiu Mona LisávalEnnek jegyében szeptember közepe táján indultunk útnak Firenze felé, pontosan az olasz nemzeti légitársaság legnagyobb csődközeli bizonytalansága közepette. Indulás előtt két nappal már pengették a hírekben, hogy kész, vége a légitársaságnak, estére pedig berohant a médiába valamelyik olasz repülőgépügyi amorózó is, hátában a kés, nagy levegő, nagy ária, óhh, mamma mia, orvul meggyilkolának ama gaz olajvállalatok; és aki még repülni akar, kerozint hozzon magával marmonkannában, de eleget, grazie mille a kedves utasok együttműködéséért, ajánlom magamat, legyen máskor is szerencsénk a fedélzeten – amorózó balra el, a zenekar tust húz, amorzó vissza, meghajol, bravó, bravó, a közönség vörösre tapsolja a kezét. Micsoda grandiózus alakítás! Aztán mindenki ül nyugodtan tovább, mert pontosan tudja, hogy csak igazi olasz színház az egész, ténylegesen semmi sem változott, persze valami prücök állandóan van. De valami csak lesz, és tény, hogy a gépek repültek, ahogy kell, és a budapesti Alitalia képviseletén is csak néhány kezdő és gyengébb idegzetű olaszos érdeklődött szapora pulzussal a hogyan és miként felől – beleértve minket is, bevalljuk. Mert miért is ne menne minden rendben?

Így aztán – a többi utastól tanulva – már mi sem izgattuk magunkat, amikor a Rómából pontosan elinduló firenzei csatlakozásunk majdnem egészen a kifutópálya elejéig bírta, ott egy kicsit várakoztunk, nem sokat, talán ha egy órát, de higgadtan, mert a kapitány bemondta, hogy beragadt a fék, és így a felszállás kissé körülményes lenne. De sebaj, kis sárga angyalos szervizkocsi odafutott, szerelő a gép alá bújt, hangos kalapálásba kezdett, majd a maestro távozott, mi pedig úgy elrepültünk Firenzébe, mint a parancsolat.

Firenze, Piazza PittiA nyár nagyon meleg a városnézésre, de ilyenkor már kellemes az éghajlat, talán kevesebb a turista is, a sárgás őszi napfény akadálytalanabbul szaladhat végig a Ponte Vección (öreghíd, áll vagy hétszáz éve, régen hentesüzletek voltak rajta, de a hentesek a maradékokat bedobálták az Arno folyóba, így a Mediciek elzavarták őket, azóta csak arany- és ékszerboltok vannak rajta – egyből meg is szűnt a dobálózás), ritkábban ütközik magasra tartott kis zászlók, művirágocskák, esernyők után menetelő turistacsoportokba. Meg persze az épületeket, az embereket, az ablakokban álmosan hunyorgó macskákat, a ristorantékat, az előttük szépen adjusztált jégzúzalék párnákon szkeptikusan bámuló halakat, valamint – különféle csoportképekbe rendezve – egymást és egymás fényképezőgépeit eksztázisban fényképezgető japánokba. Mindez leginkább igaz a reggeli órákra, de aztán csak megtelik a város, megy az elkerülhetetlen sorban állás mindenhol, képtárnál, templomnál, nyilvános illemhelynél, így napközben okosabb átmenni az Arno folyó túloldalára bóklászni. Itt van a város turistáktól mentesebb, helyiek által kedvelt, élhető része, de azért van látnivaló is, meg aztán le is lehet heveredni a többi ott pihenő közé a Palazzo Pitti előtti téren, majd beugrani némi ételre-italra a közeli kis tavernák valamelyikébe. Ámde csak körültekintően.
A firenzei dómMert Firenze belvárosa nem az olcsóságáról híres. Senkit se tévesszen meg a látszólag gyenge kifőzdének mutatkozó egység, ott is a magyar árak többszöröséért kaphat egy teljesen átlagos pizzát, pastát. Érdemes benézni a mellékutcákba – amúgy is érdemes, mert errefelé a mellékutcák még hangulatosabbak, mint a forgalmas főutak –, és ha az ember elcsíp egy olyan helyet, ahol mondjuk épp egy olasz nyugdíjascsoport foglalja el a székek jó részét, rögzítheti, hogy ímhol hát megérkezett, ötven százalékot máris spórolt, és pont úgy egy jót evett. Estére pedig megint szabadon lehet kószálni, mert eltűnnek az emberek az utcákról: a helyiek az Európa északibb részein ismeretes munkarend szerint dolgoznak, és reggel kelniük kell, a turistákat pedig biztos beterelték valami folklórműsoros gyönyörűségbe, hogy ne kódorogjanak szanaszéjjel, amúgy is le kell feküdni, mert másnap utazás Pisába.

Ellenben mi nem Pisába megyünk, és nem csak azért, mert amúgy is mindenki oda megy. Persze hiba lenne Pisa erényeit lebecsülni, ott van például a dóm, a 12. századi Európa legnagyobb és leghíresebb épülete, a keresztelőkápolna és persze a világhíres torony is. Azt meg feltétlenül látni kell, mert hogy hangzana, ha odahaza megkérdeznék, hogy na, milyen ferde is? És a „pógár” csak úgy látatlanban vágná rá, hogy nagyon...
De mi mégis másként döntünk, mert itt fekszik Lucca is, egy igazán remek, egységes arculatú kisváros, amelyet nem azért érdemes felkeresni, mert valami rettentően ismert, hanem azért, mert a maga egyszerűségében adja azt, ami: egy alig néhány négyzetkilométernyi hétköznapi történelem.
Lucca, San Michele in Foro-templomLucca látszólag kicsi, széltében-hosszában nem több egy-másfél kilométernél, de sietve bejárni mégsem lehet, mivel minden sarkon van látnivaló. Nemcsak a templomok, villák, palazzók és piazzák – mert ezekből is van itt szép számmal – vagy maga a nyolcszáz éves dóm, hanem az egyszerűségükben mégis rabul ejtő utcarészletek, boltívekkel fedett átjárók, a szűk sikátorok feletti keskeny égboltcsíkot eltakaró lakó-, őr- és óratornyok, az amfiteátrum és megannyi szemet gyönyörködtető részlete a régmúlt idők Itáliájának. Mert míg Firenzében vagy a legtöbb egykori itáliai városban a történelmi nevezetességek közé jelenkori épületek is beékelődnek (nem is beszélve a fasizmus időszakának erőszakos modernizációs építkezéseiről, amelynek számos régi és szép épület áldozatul esett), Lucca fallal körülvett történelmi városrésze ettől megmenekült – ahogy a költői vénával megáldott prospektusszerzők megállapítják, ettől a sorstól megvédte a várost a fal. Tehát aki nem ragaszkodik ahhoz, hogy képeslapról jól ismert épületek előtt tolongjon, és kíváncsi egy élhető, történelmi városra, Luccában nem fog csalódni.

Lucca, apáca kerékpáronAz a bizonyos fal kívülről vörös téglás, belülről inkább egy földből készült töltésnek néz ki, ma kerékpárosok tekernek, sportos helyiek futkároznak rajta, és tényleg lehet, hogy egyedüli feladata a város történelmi jellegének megtartása, mivel háborúban sosem kellett helytállnia. Lucca ugyanis nagyon ügyesen lavírozott a környékbeli feltörekvő városállamok, a pápaság és a fejedelemségek között, és miután a szabadságát V. Károlytól 1369-ben kemény százezer aranyforintért megvásárolta, 1799-ig önálló is maradt. Akkor a franciák elfoglalták, és Napóleon mint hercegséget egyik nővérének, Elisának adta. Az újdonsült hercegnő legkevésbé sem volt harcias, remekül érezte magát, és tett is azért, hogy Lucca női szemszögből is komfortosabb legyen. Ehhez úgy hírlik a legjelentősebb harci tette az volt, hogy számos szeretőt – katonai szakszóval élve – csatasorba állított, amely intézkedés közérzetjavító hatását kétségtelenül nehéz lenne vitatni. Ennek ellenére a luccaiak leginkább Giacomo Puccinira büszkék, legfeljebb azt nem értik, hogy ebből a derűs városból hogy születhettek többnyire tragikus hangulatú művek olyan szereplőkkel, mint a lidércek által elemésztett vőlegény (Le Villi), a sivatagban halálba kergetett lány (Manon Lescault), az éhező és tüdőbajos Mimi (Bohémélet), a magára hagyott Pillangókisasszony vagy az öngyilkos Tosca.
De a város korántsem ilyen drámai, érdemes itt szállást keríteni, sőt talán még érdemesebb a környéken, a Le Strade del Vino (borút) egyik haciendájában. Az autósztrádáról is jól láthatóak a környező dombokon a szőlő- és olajfaligetek zöldjéből kiemelkedő sokablakos, pasztellsárga vagy eredeti terméskő színű, vöröslő hullámos cserepekkel fedett villák, kúriák: a fattoriák (majorságok) központjai. Ezekben a méltóságteljes épületekben, megtartva a hagyományos mezőgazdasági profilt, néhány szobát vendéglátásra alakítottak ki, és a turizmus szolgálatába állítottak. Ha valaki netán még sosem volt szőlősgazda vagy olívaültetvényes a napfényes toszkán dombokon, most nagyon gyorsan átélheti ezt az érzést.

Toszkán hacienda pincéjeAdott tehát egy gazdaság – csak Lucca környékén több száz van belőlük –, körülötte birtokkal, központjában főépülettel, nemritkán egy külön kis kastéllyal is, amelyet csak úgy egyszerűen villának neveznek. A miénk, a Villa Maionchi – mondhatjuk úgy, hogy a miénk, mert az ember igen gyorsan a magáénak érzi – 1786 óta figyeli a körülötte lévő szőlőt, olajfaligetet és a vidék történelemi fordulatait. Ez tehát a helyi falusi turizmus helyszíne, és ha egy fattoria nem is falu, de turizmus az van, ámbár az meg annyira nem szembeötlően oszlik el ezen a vidéken, hogy nagyon gyorsan ki lehet esni a jöttment idelátogató külföldi távolságtartó szerepéből. A helyiek pedig közvetlen hozzáállásukkal csak erősítik azt az érzést, hogy nem is egy fizetővendég, hanem egy rég látott kedves rokon érkezett értőn megvizitálni a birtokot. A vizitáláshoz persze hozzátartoznak a jófajta toszkán borok és a háziak készítette ételek is. Ahogy Magyarországon a pincelátogatásokkor is kerül az asztalra némi házi disznótoros, itt sincs ez másként, csakhogy itt a gazdagon megpúpozott tányérkákon olajbogyók és fokhagymával, mediterrán zöld fűszerekkel megkent, olívában megsütögetett kockázott kenyérdarabkák segítik lefelé a Lucchesi Rossót, a Biancót, a Rubino di Selvatát és a Rosso di Toscanát. Sikerrel.

Toszkán borok a pincébenIsteniek az itteni borok, ami különben nem is csoda, hiszen a toszkán bortermelés csaknem ezer évre nyúlik vissza. Errefelé már akkor öntözgették a szakszerűen készített bort a kupákba, amikor nálunk Szent István királyunk a forró ólmot unokaöccse, Vazul fülébe, feltehetően azokban az időkben szintén szakszerűen. A dilettáns persze, aki nem tudja, hogy errefelé jó borban hiány nem lehet, a biztonság kedvéért becserkészhet magának a lefekvés előtti kortyokhoz bolti bort vagy akár néhány flaska helyi sört, azaz Birra Morettit is (de ezt titkolja alaposan, mert boros vidéken sört inni errefelé is komoly arcvesztést eredményez). A dombokra felkígyózó keskeny utak mellett ugyanis kisebb boltocskák is előadják magukat. Hogy bolt-e egyáltalán vagy inkább a helyiek poharazgatós találkozóhelye, az nem teljesen tiszta, de nem is érdekes. Kapható ez-az, sampon, sajt, sárkefe és a Corriere della Sera (napilap), előtte pedig ott ülnek a gazdák, illetve azoknak az apjai, nagyapjai meg a dédapjai is talán. Az érkező egy kis fejhajtással, tisztelettel köszön, hogy buona sera, ők is bólintanak, hogy rendben, megfelelő neveltetésű ez az idegen. Mert azt ugye látják, hogy járkálnak errefelé mindenféle turistanépek, akik történetesen a világ más vidékein élnek, ámbár valószínűleg maguk sem tudják, hogy miért, holott itt is lehetne.

tipikus táj a toszkán dombvidékenEste értelemszerűen a vacsora ideje köszönt be a villába, ahol a helyiek főznek, de hat-hét fajta étel biztosan választható, mármint ennyiféle van levesekből, meg ennyiféle van az elő-, fő- és utóételekből is.
Persze nem kell rendelni mindenből, mert hát a modern ember amúgy is küzd a túlsúllyal, leginkább mentes vizet inna, abból is olyat, amelyen egy hete nincs rajta a kupak. De valahogy félrecsúsznak a dolgok, mert hirtelen az asztalra kerül egy kis pogácsaféle – semmi különös, csak olívaolajban frissen megsütött ropogtatnivaló, van benne némi finom sajt vagy túró, vagy mindkettő, de csak úgy mutatóba, nehogy a túl intenzív ízével elvegye az étvágyat, inkább csak meghozza azt. Így hát az ember mégsem mentes vizet kér, hanem szúrósat, mert a borhoz mégiscsak az dukál, hiszen erre a pogácsára víz nem iható, és akinek nem tetszik, az utazzon haza, egyen otthon puncstortát meg szétfőzött tejberizst kakaószórattal, gasztronómiai szaknyelven „à la gizinéni” (ahogy a napköziben Gizi néni rosszkedvében csinálta).

De ha mégis itt marad, hát nézegeti közben az étlapot, a bőség zavarában való tévelygés közben valahogy az ember elé kerül a nagyágyú, a Bistecca alla fiorentina, a helyi módra elkészített beefsteak, és itt a helyi mód azt jelenti, hogy az adag felülről közelíti a kilót, kívül ressen, belül véresen, ahogy annak lenni kell, meg van sütve akkurátusan. Nem volt vele nagy dizájnolás, nem volt formára vagdosás, hogy pont koncentrikus kört alkosson a tányér közepén, nem volt kötözgetés, hogy ne essen szét, így aztán alakra nem is hasonlít semmiféle ismert formációhoz, geometriailag le nem írható, se négyszög, se rombusz, se gúla, se négyzet alapú hasáb. De az íze… Hát olyan, amilyen egy több napig érlelt, természetes módon és kiválóan elkészített omlós bélszín tud lenni. Ja, és hogy quanto costa, hogy ez mennyit kóstál? Kétségkívül valamivel drágább, mint Firenze központjában az arabnál az a kebab… De nem is sokkal.

Villa Torrignani, Lucca mellettVan itt a dombokon néhány más fattoria is, fogadnak vendéget koszt-kvártélyra, némelyikben medence is szolgálja a nyári napok hűsölését, ilyen például a dallamos hangzású Borgo La Torre, ami egyből ott van Montecarlo dombja alatt. Rá lehet látni a várból, és vice versa a medencéből is fel lehet látni a várra, úgyhogy senkinek sem lehet oka a panaszra, bárhol is van. Ha tehát valaki idetéved, szomjas biztosan nem marad, mármint ameddig a picékben álló hordókból futja, márpedig azokból évente úgy 55 ezer palack borra futja – Micimackó kevesebb méz birtokában is nyugodtan aludt, mi se zaklassuk hát magunkat. Az ajánlott módja a tapasztalásnak, hogy az ember azt mondja a tulajdonosnőnek, hogy talán csipegetne valamit a Lucca környéki specialitásokból, de csak úgy szájíznek. És akkor érkezik bemelegítésként néhány leheletvékony szelet füstölt sonka, vörösebb és halványabb, karakteresebb meg lágyabb is, mellé paradicsom és néhány szelet padlizsán is kerül, rásütögetve némi fűszeres sajtféle, egy-két falat forró, sajtos, májas kenyérfalat kíséretében. A bélszín persze csak azután sorjázódik elő, ha az ember megbirkózott valamelyik helyi levesspecialitással és valamiféle pastával is, de akkor már tényleg itt az ideje. Ám ez a hús már nem nagy darabban érkezik, hanem éppen eltrafálva, annak módja szerint szeletelve, előmelegített tányéron lavírozik be helyes egészben sült krumplicskákkal és egy kis mártással az oldalán. A menüsor még valószínűleg folytatódna, mert távoztunkkor némi csalódás látszik az itteniek szemében, és ígéretet vesznek, hogy legközelebb innen folytatjuk. Ismerve az olasz temperamentumot – meg az itteni konyhaművészetet – ki merne nemet mondani? Mert ugyan kifejezetten békésnek és vendégszeretőnek tűnnek, jobb kerülni a konfliktusokat, hogy mást ne mondjak, néhányan talán még emlékszünk Isonzóra.
Kilépve az étteremből pont fölöttünk emelkedik Montercarlo hegye, rajta az égbe meredő templomtoronnyal és a várral. Montecarlóból kettő van Európában. Ez a másik. Az egyik (úgy íródik, hogy Monte-Carlo) most nem képezi e dolgozat tárgyát, egyáltalán nem itt, hanem Monaco tengerpartján fordul elő ugyanis földrajzilag, kaszinója és egyéb világi hívságai vannak. Ám ha valakinek lényeges, hogy olyan helyet keressen fel, amelyről még a Touring Club Italiano által szerkesztett magyar nyelvű, igen részletes Toscana-könyv sem ír egy kapa hangot sem, de mégis lásson valami eredetit, akkor itt jó helyen jár: Montecarlo bármelyik Lucca környéki gazdaságból autóval fél óra alatt könnyen elérhető.
Montecarlo látképeBiztosan nem tévesztjük el: fent van egy hegytetőn, és ahogy egy hegytetei településtől elvárható, van egy vára meg egy temploma is, mindkettő tornyos, rendjén. Utcája ugyan már nincs túl sok, adva van viszont egy nagyobb, nagyjából kétautónyi széles és úgy-ahogy vízszintes meg néhány kisebb, jó meredek hegyoldali sikátor, ahol egy autó épphogy szűken elfér. Így kézifékes induláshoz tanulságos és mindamellett igen szórakoztató tanpálya, egyből lehet látni, ki a helyi lakos és ki az autópályához szokott béna turista. Mert aki ebben a manőverben nem felettébb jártas, az életben innen felfelé el nem indul, mert vagy lefullad és ott marad az idők végezetéig, vagy jobb esetben hátrafelé legurul a dombról. Bár ez nem akkora vész, mert odalent valószínűleg ott terem egy bortermelő fattoria, és az ottaniak is kifejezetten vendégszeretőek. (Bár Olaszországban nincs zéró tolerancia a beborozott úrvezetők vonatkozásában, erre nézve a helyiektől pontos értesülést nem tudtunk szerezni, mert némelyek szerint egy butélia bor még tolerancián innen van, mások szerint már túl, kisebb egységekről – egy pohár, két pohár, fél pohár – pedig nem tudtuk nyilatkozatra bírni őket.) A városkában amúgy van néhány kávéház meg kegyszer- és képeslapárus a turistáknak, valamint egy trafik, amely elé ki lehet ülni vörösborral, ez pedig a helyieknek, ha késő délután magukra maradnak. Mindenesetre ez az urbanizációs készlet annak a négyszáz szerencsésnek, aki ebben a történelmi gyöngyszemben lakik, vélhetőleg éppen elég is. Vagyis mégsem. Mert van egy színház is. A színház százhúsz személyes – ismét jelezném, hogy a lakosság összesen négyszáz fős –, a nézők java része a földszinti nézőtérből élvezheti az enyhén megdöntött színpadon zajló eseményeket, és van még félkörívben kétemeletnyi páholysor is. Valami elképesztően hangulatos, ha el lehetne képzelni egy 1800-as évek közepe stílusában helyreállított színházat, hát ez az. A háború alatt ugyan tönkrement, de néhány lelkes helyi illetőségű helyrehozta. Az előadások telt házasak, ami érthető is, mert ilyen szép kis színházban az ember már csak a hangulatért is szívesen elüldögél.

Montecarlót még IV. Károly német-római császár alapította 1331-ben, aki harci tapasztalatait errefelé szerezte apja, Luxemburgi János cseh király oldalán, aki éppen a firenzeiek csapatát kergette. Később János király a százéves háború legnagyobb ütközetében, a crécyi csatában elesett – akkorra már vak volt, ami egy kétkezi ütközetben kifejezetten erős hendikep. Így aztán fia követte őt a cseh trónon, majd pedig német-római császár lett. A helyiek, amikor megtudták, honnan is érkeztünk, úgy fogalmaztak, hogy most aztán itthon vagytok, mert hát a ti királyotok alapította ezt a helyet – feltehetően kicsit összemosták a dolgokat, szerte a világon előfordul az ilyesmi, talán az Osztrák–Magyar Monarchia van az agyakban –, mert IV. Károly császár sosem volt magyar király. Mindenesetre úgy döntöttünk, hogy mivel abban az időben nálunk Nagy Lajos volt a király, és őt is majdnem megválasztották német-római császárnak, meg aztán az ő első felesége pont IV. Károly császár lánya volt, tehát szegről-végről rokon, az vesse ezekre a derék montecarlóiakra az első követ, aki fejből vágja a középkor olasz városállamainak kis- és nagyhercegeit, őr- és sima grófjait, báróit és válogatott cigánylegényeit időrendben vagy szoros ábécében, nem bánom. Mindezek ellenére a visszaigénylésről, mint ősi magyar terület, nem esett szó.

Montecarlo, privát kert, privát várAz érdeklődőket a vár ura személyesen fogadja. A vár ugyanis privát bástyástul, lőrésestül, börtönöstül, macskástul. A mostani várbirtokos egy igen szimpatikus fiatalember, ezért bástyáról nyíllal le nem nyilaz, és mivel akkorra mi már túl voltunk egynémely borgazdaságon, hát rákérdeztünk, mivégre ez a sok macska, de macskát sem eszik, ezt is tisztáztuk. Megtudtuk ellenben, hogy az eltelt jó pár száz évben komoly ütközetek voltak a vár körül, stratégiai pont lévén Firenze, Pisa, Lucca vonatkozásában, de szerencséjére megúszta, és ezen mi is felettébb örvendeztünk. Legfőképpen azon, hogy elkerülte még az egész Európát vérbe borító, városokat feldúló harmincéves háború is, pedig akkor aztán tényleg volt elég idejük a tisztelt harcoló feleknek a városok precíz feldúlásával is szöszölni, mint ahogy a neve is mutatja.

A számos fattoria ellenére másnap nem volt fejfájás, ezért továbbautóztunk százvalahány kilométert Cinque Terréig. A Cinque Terre (magyarul: öt föld) már nem tartozik Toscanához, Liguria tartomány része. Ettől még persze az ember nem kap heves szívdobogást, és ha valaki ebben az állításban kételkedne, hadd hívjam fel a szíves figyelmét arra, hogy például csak igen ritkán lehet hallani olyasmiről, hogy mondjuk egy külföldit Parassapusztától Bernecebaráti felé haladva euforikus érzések kerítenék hatalmába, csak hogy személyesen volt szerencséje átlépni a Pest–Nógrád megyehatárt.
Riomaggiore, Cinque Terre egyik meredek völgyének jellegzetes települése
Amúgy ez már más vidék, mint a fattoriák birodalma. A Cinque Terre öt hasonló adottságú tengerparti falu vidékét és a körülöttük lévő nemzeti parkot jelenti: Riomaggiore, Manarola, Corniglia, Vernazza és Monterosso közös jellemzője, hogy az alig néhány százra tehető lakosai a hegyről keskeny, meredek falú völgyekben leszakadó patakok mellett színes legóelemek módjára egymásra halmozott négyszögletes házakban élnek úgy ezer éve már. A történelmi időkben volt ugyan elég gondjuk a tenger felől támadó szaracén kalózokkal – a kikötőket persze itt is védi egy-egy erődítmény, de a házakon a különböző irányban és magasságban elhelyezett két ajtó is arra enged következtetni, hogy talán nem mindig sikeresen, és ha menekülni kellett, az ellenség az egyiken be, a helyi lakos a másikon ki. És mivel a sziklás parton többnyire szűkek a kikötőnek alkalmas részek, így nagyobb mértékű halászat nem fejlődhetett ki, inkább földet műveltek, szőlőt, olívát, narancsot, citromot, bár ez sem volt egyszerű, mert igen hegyes a vidék errefelé, de hordtak rá földet, szakajtókkal, ha strapásan is, de megoldották.

Nem csak turistalátványosság, Cinque Terre igazán élhető helyAztán egyszer csak, tizen-huszon éve talán, először az erre tévedő fiatal amerikai turisták írtak róluk lelkendezve, majd mind többen egyre inkább felfedezték maguknak a vidéket, és innen már mondhatni egyenes volt az út a nemzeti parkká alakulásig, és az adottságoknak megfelelően a világörökség részévé válásig. Éspedig megérdemelten: a döntésnél bizonyára értékelték a völgykatlanokba szorult apró falucskák emberközeli, egyedi látványát és hangulatát, előttük a Ligur-tengert és a mélykék vízbe belevágó sziklakiszögelléseket, magasan felettük az erdővel borított hegytetőket, meredek oldalain pedig a lépcsőzetesen ültetett szőlőtőkék sorait, ahonnan letekintve pedig egy élénk terepasztalnak tűnik a vasútállomás. Mert itt a vonat a legpraktikusabb közlekedési eszköz, a menetidő csak néhány perc a falvak között, míg autóval ugyanez igen körülményes: jó néhány kilométert felkanyarogni a keskeny szerpentinen a völgy felső bejáratáig, lelassítgatni, félrehúzódni, ha valaki szembejön, innen pedig egy-két kilométer megtétele után újra lefelé szédelegni és megküzdeni a falu bejárata előtti parkolóhelyért. Mert a falvakba autóval tilos behajtani, mivel az utcák néha annyira összeszűkülnek, hogy egy ehhez nem szokott úrvezető fennakadna az első tíz méter után, meg aztán ide nem is illik a motorizáció. Így a turistákat és holmijukat a magánházakban kiadott szálláshelyre egy személykocsinál is keskenyebb kisteherautóval szállítják be.
A látványon kívül – mert már önmagában az utcákon cél nélkül sétálgatni, nézelődni is megéri, bekukkantani a helyi termékeket áruló kis boltokba, és belekóstolni a gasztronómiába – lehet itt a vagy húszfajta javasolt útvonalon túrázni (az egyórástól az egynaposig), hajókázni, búvárkodni, kajakozni, kerékpározni, lovagolni és persze vonatozni. Minden évszakban van valami speciális értelme az ittlétnek, a tengerben fürödni persze csak tavasztól késő őszig lehet, úgyhogy aki erre is súlyt helyez és teheti, annak a legideálisabb időszak a május, amikor már minden élvezhető, de turista még nincs sok.  

Ez az esti panoráma magáért beszélA nagyüzemi halászat kialakulása szerencsére elmaradt, kisüzemben persze van hal bőven, így túra közben a nemzeti park egy hegytetei éttermében – Volastra faluban a Gli Uliviben, de semmi fakszni, egyszerű környezet, kiváló ételek – úgy döntöttük, hogy épp itt az ideje a kulináris félórának (lett belőle másfél és egyben a túra vége, al vino és társai okán; aki érti, érti), azzal az elképzeléssel, hogy legyen benne valami pestós, a borok mellé pedig egy kis limonchino (citromlikőr) vagy talán egy kevéske sciacchetra (a mi tokajinkra hasonlító édes desszertbor) is. Ez ügyben fel is vettük a kapcsolatot Marziával (a nemzeti park bájos idegenvezetője), majd pedig bevontuk a konyhából kisiető szakácsot is, jelenthetem, eredményesen, megint csak sikerült asztalra varázsoltatni egy komplett helyi ételsort. Hogy a beszámolót az oly fontos alapműveletekkel kezdjem, inni Vino Bianco Doc Cinque Terre került, majd előételnek acciughe salate di Monterosso, eztán jött csak a fő fogás, a troffie ai frutti di mare, majd desszertként a flan al cioccolato Sciacchetrà. És aki kíváncsi, mit is takarnak ezek a fogalmak, hát bizony azt itt el nem árulhatjuk, utazzon csak szépen el ide, a szakértők szerint mindezek azon dolgok közé sorolandók, amelyekről semmiféle írogatás nem helyettesítheti a személyes megtapasztalást.
És ahogy mondani szokták, aki nem hiszi, járjon utána: a toszkán dombokon és a ligur tengerparton.

Írta: Joó András
Fotók: Joó Zsombor


Ha tetszett a cikk, ossza meg másokkal is!



Hozzászólások

(#1) AReflieltyfell

  • 2017-08-14 00:06:20

Four to five associated with this veggie juice has to be consumed each week to find the desired result. He is content, along with the complete opposite of our thoughts old age has in store for us.

Hozzászólás írása


Név:
E-mail:
Üzenet:



Ellenőrző kód:

 
 
  Archívum